Október 7-én ünnepli alapításának 80. évfordulóját a Jézus Szíve Nővérek Társasága, melynek története 1940-ben Péterfy Ida Istennek adott életre szóló igenjével kezdődött. A közösség rendháza Budapesten, Pestszentlőrincen van, a Szűz Mária Szeplőtelen Szíve-főplébánia-templom szomszédságában. Itt beszélgettünk az Amerikából származó Stafford Kriszta nővérrel.
– Péterfy Ida mindössze tizennyolc éves volt, amikor általa Isten létbe hívta a Jézus Szíve Nővérek Társaságát. Mit kell tudnunk róla?
– Ida nővér 1922-ben született Kassán. Négy lánytestvér közül ő volt a legkisebb. Katolikus családból származott; édesapja könyvtáros volt, Kassa egyik legismertebb polgára. Ida életvidám fiatal volt, szeretett kirándulni, síelni. Tevékenyen részt vett a cserkészetben, tagja volt a Prohászka Ottokárról elnevezett ifjúsági körnek. Nemcsak a Bibliát olvasták, hanem az újságokat is, a Németországból, Oroszországból származó híreket, tájékozódtak arról, milyen irányba halad a világ, s közben megbeszélték, hogyan kell védeni hitünket.
Tizenhat évesen lehetősége nyílt arra, hogy nyaralni mehessen a barátnőjével. Közben azonban kapott egy táviratot a cserkészcsapata vezetőjétől, aki tudatta vele, hogy mivel most házasodott, mégsem tudja elvállalni a körülbelül száz-százhúsz szegény gyerek táboroztatását. Egyúttal felkérte Idát, hogy vezesse a tábort helyette. Ő gondolkozott kicsit, és végül igent mondott a kérésre. Mivel annyira fiatal volt, közösségi vezetést alakított ki néhány másik lánnyal a táborban; megbeszélték, hogyan segíthetnek a gyerekeknek. Előttük egy fiútábor volt a helyszínen, ennek a férfi vezetője adott Idáéknak egy botot, mondván, ez az egyetlen hatásos eszköz a fegyelmezéshez. Ida azonban eldobta, és azt mondta: a mi módszerünk más. A barátnője, akivel nyaralni ment volna, mackóbábokat küldött neki, így Ida bábozott a gyerekeknek, akiket meg kellett tanítani rendesen mosakodni, enni is.
A tizenhat éves Ida már ekkor rádöbbent: nem elég csak arra megtanítani a gyerekeket, hogyan kell rendesen élni, még ennél is fontosabb, hogy megismerjék az evangéliumot. Leült velük az erdőben, és elkezdte őket tanítani. Látta, hogy nem nagyon figyelnek. Fölvett egy-két gallyat a földről, és azt mondta: „Itt van Péter, és itt van Jézus.” Párbeszédes formában eljátszott nekik különböző kis jeleneteket. Közben jött valaki táborügyben, hogy tanácsot kérjen tőle. Ida letette a gallyat, megbeszélte vele a teendőket, majd amikor újra felvette, a gyerekek kiabálni kezdtek, hogy összekeverte Pétert és Jézust. Felismerte, hogy a szemléltetés mennyire sokat jelent a gyerekeknek; így kezdett kialakulni a tanítási módszere, közismert nevén az Öt Pont Szemléltető Módszer, melyet mind a mai napig előszeretettel használ sok katekéta.
Egy év múlva Ida egyik barátnője elhívta őt egy lelkigyakorlatra, amit egy jezsuita atya tartott. Először azt mondta, nincs kedve, különben is náthás. A barátnője azonban tovább győzködte. Idát megfogta, ahogy a jezsuita szerzetes megszervezte a lelkigyakorlatot, hogy mindenre volt gondja, így arra is, hogy legyen elég ennivaló, pléd, ágy, ahol aludni lehet. Ida végül igent mondott. Ezen a lelkigyakorlaton istenélményben volt része. Beszélgetett Istennel, és úgy érezte, nem egyszerűen arról van szó, hogy Isten mindenkit szeret, hanem azt mondja neki: „Én Idát szeretem. Téged szeretlek.” Ez a személyes szeretettapasztalat döntően meghatározta az egész életét. Ettől kezdve mindig azt kérdezte Istentől: „Mit adhatok neked?” Imádságos párbeszédbe kezdett Istennel. Egy füzetbe elkezdte leírni aggodalmait, érzéseit, gondolatait Istennek. Mi lesz, ha a kommunizmus elterjed, hogyan lehet továbbadni a hitet? Míg azt gondolta, hogy majd az Egyház gondoskodik erről,
szívében meghallotta Isten hangját: „Ida, te vagy az Egyház!” Úgy ment haza Kassára erről a lelkigyakorlatról, hogy azt mondta: „Mindenemet, ha kell, az életemet is odaadom teljesen Istennek.” 1940. október 7-én, a tizennyolcadik születésnapján, a kassai ferences templomban magánfogadalmat tett.
Amikor évtizedekkel később megkérdeztük tőle, miért pont a tizennyolcadik születésnapján és miért a ferences templomban, azt válaszolta: nagykorú lett, és a ferences templom volt nyitva, ahol éppen szentségimádást tartottak.
